Utoljára szólalt fel riadókürtök hangja
Idegen hódítók jönnek földünket tiporva

Bősz haduk már gyűlik – zengjen hát a vér dala!
Kárpátia – szolgaföld nem lesz soha!

Utoljára lobbant fel őrtüzeknek lángja
Saját hazánkban ítéltettünk kiirtásra

Zúgó nyilaink a szélben hozzák el zord haláluk!
Térdre hullhat az egész világ, mi akkor is ellenállunk!

Harmadnapra csak a varjak gyűlnek
A mező holtakkal borítva
Futott a vert had lovunktól űzve
S száz évig félve rebegik majd:

Libera nos, Domine de sagittis Hungarorum!

Hajnaltájt, mikor őrtüze ébred,
S Holdanyánkkal utolsó táncát járja,
Érzi már, túl hosszú volt az éjjel
S mosolyával köszönt a világra

Égi nászból újjászületve
Fénye rejti örökifjú arcát
De az, ki lelkét hozzá emelte,
Meglátja Tengri örök birodalmát

Magja az életnek
Halála sötétségnek
Őrködj rónáink fölött!

Fényedben tündököl
Múltunk és jövőnk,
S a világ aranyba öltözött

Mindentlátó égi vándor
Kopjafákon vésett jel
Viharűző felhőpásztor
Ezer csodádat tárd most fel!

Éneked messze kiáltva
Alvó lelkünk ébreszd fel!
Legmagasabb hegyen állva
Újra hívunk: támadj fel!

Nap apánk, ősatyánk bocsásd reánk fényed!
Éltető őserőt áraszt minden lépted

Tárd fel a kék eget,
Fogadd be lelkemet!
Csókod legyen szemfedőm!

Őrizd meg népemet,
Magból hozz új életet!
S űzd el az árnyakat szép hazám felől!

Ím eljöve hava kikeletnek
A természet hosszú álmából ébred
Rügyfakasztó új szelek kélnek,
S tavasz győz majd a tél felett

Új életre kélve…
A tavasz ünnepére…

Hajnalidőn az erdőket járva
Földanyát köszöntve tánccal és dallal
Szent fa körül, az ünnepre várva
Együtt mulatunk Nappal és Holddal

Nap felé fordulva…
Fényérba borulva…

Mikor az éjjel örömtüzek gyúlnak,
Regősként útra kélünk
Rémisztő maszk mögé bújva
Gonosztól már nem félünk

Vérünk a bortól válik vaddá
Lelkünk a Nappal születik újjá

Legtüzesebb lónak vére
Népünk áldomása
Szellemünkkel eggyé váljon!

Felragyog a csillagok fénye
Őseink most közöttünk járnak
Áldozatunk fogadjátok!

Szívünk minden dobbal együtt dobban
Szemünkben régi tűznek lángja lobban

Virrasztunk a Holddal,
S új élet köszönt ránk
Míg a hajnal
Új tavaszt hoz ránk

Elsőszülött, Tonuzoba vére,
Ki fejedelmek közt vala utolsó pogány
De az idő elszállt, s új szelek fújtak,
S a fiú hajtá fejét keresztvíz alá

Szívét mégis kétségek marták,
S az új hitet hátrahagyva nagy útra kelt
Erdő mélyén, fáknak rejtekén
Egy ősz öregember házára lelt

Ó táltos mondd el, ha jövőmbe nézel,
Mit súgnak a szellemek?
Idegen világban, sok hazugság közt
Az igaz hitet hol lelem?
Hogy atyám népének árulója légyek,
Valóban ez a végzetem?

Fejemben újból hallom az ősök hívását
Szívemben érzem, a népem még mindig visszavár

Ó bátor ifjú, figyelj szavamra!
 Te válaszd meg, mely útra lépsz!
Így szólok hozzád az ősök hangján:
Sorsod néped sorsa lész
Utad majd sokszor egymagad járod
Szívedhez mégis igaz légy!

Fejemben újból hallom az ősök hívását
Szívemben érzem, a népem még mindig visszavár
Atyám vére bennem feltámadt
Követem, míg élek ősi hitét
És immár sorsunk eggyé forrt,
Mit senki nem választhat szét!

Így szólt egy nap az ország új királya:
„Mától e föld légyen szentek országa!
Igéit hirdessék a szent keresztnek,
Hódoljon minden ugyanaz istennek!”

„Ám az erdők mélyén él egy öreg táltos
Hozzátok elém, hogy pellengérre álljon!
Népünk hogy rátért Róma szent útjára,
Nem maradhat magja sem a pogányságnak!”

„Te vagy a szolgám, én az új királyod
Hajtsd meg fejed hát öreg táltos!”

(táltos)
„Te meghajtod fejed idegen uraknak,
Nem lehetsz így igaz királya országodnak
Ki saját véreid Rómáért eládod,
Az ősi hit népe nem tűri zsarnokságod!”

Nem fogta szép szó, nem fogta átok
Az öreg táltos hitet nem cserélt
Haragra gyúlva így szólt a másik:
„Fizetni fogsz a vétkeidért!”

(király)
„Nem veted alá magad szentelt víznek
Tűz tisztítsa hát meg bűnös lelked!”

(táltos)
„Ha máglyára küldesz, én jelzőtűzzé válok
Élő zsarátnokként hordozom a lángot
Lesznek majd páran, kik helyemre állnak
Jelet hagyok nekik, fényt az éjszakában”

Régi időktől fogva már
Járom az erdőknek rejtekét
Az öreg fák árnyékát,
Hol szívem szabadon él

Ott, hol az ég alja a földhöz ér
Együtt kélek a hajnallal,
S nézem, ahogy a Hold
Éji útra kél

Hallom madarak énekét
Csobogó patak hangját
Az erdőnek szellemét
Minden élet otthonát

Tűz fényénél egy éjen át
Táncomat járom szüntelen
Éjjeli vadak, s erdei fák
Hallgatják fájó énekem

Virrasztok csillagok fényénél
Koszorúm szövi a holdsugár
Források vize, fenyők lelke
Visszhangozd az erdő dalát!

Egy napon, mikor elhagyom végleg e tájat
Feledve, nem nézve vissza már
Lábnyomaim az eső elmossa,
S bánatom a széllel messzire száll

Különös álmot láttam az éjjel
Egy folyót, mely Keletről Napnyugatra tört
Arra egy óriás aranyfa sarjadt,
S az aranyfa ágán gyümölcse nőtt

Összegyűlvén mind a törzsek
Megvitatni a hunok sorsát
Hajnalban táltos, fehér mént áldozz,
Tudd meg az égiek akaratát!

Kelj fel népeddel Keve nagy vezér,
Lovadat fordítsd Napnyugat felé!
A messzi ég alatt egy új földre találsz
Hozd el nekünk egy új kor hajnalát!

Rövid lesz a búcsú, mikor népünk újból útra kél,
Mégis mennünk kell tovább, mert az álmodó álma véget ér
Idegen messzi földeken, hol puszta fia még nem járt,
Utunk arra elvezet, hol az arany szeglet minket vár

Különös jelet láttam az égen
Göncöl szekérnek csillagát
Halld meg vezérünk, így szól a jóslat:
Kövesd a lemenő nap nyomát!

A Hold és Nap fénye kísérjen az úton
Végtelen pusztákon, rónaságokon
Vezesd népedet, Keve tűzön-vízen át,
Kárpátok bércei közt keress új hazát!